Az argentin lemaradásról

Letölthető pdf

Ár: 
200 Ft
A vásárláshoz regisztráció szükséges.
Palotás László
Lapszám: 
47. évfolyam 2003/10
Oldalszám: 
54–78. o.
Kivonat: 

Argentína a 19. század utolsó és a 20. első évtizedeiben gyors fejlődésen ment keresztül, Anglia partnereként, agrártermékeket exportálva és iparcikkeket importálva. A 20. század első felében az egy főre jutó jövedelem terén a tucatnyi éllovas közé tartozott: az 1950-es évek elején még egy szinten állt (a második világháborús veszteségekből már felépülő) Franciaországgal és Németországgal, gazdaságának mérete pedig még felért Brazíliáéval. De 1998-ban (még legfrissebb válsága előtt) egy lakosra jutó jövedelme már csak a fele volt a németnek vagy a franciának, GDP-je pedig harmada a brazilnak. A legújabb válság 2002-ben Argentína eddig feljegyzett legnagyobb GDP-csökkenését okozta, és csaknem harmadára, vagyis Guatemala szintjére zsugorította az egy lakosra jutó jövedelmet (még ha csak átmenetileg is). Áttekintve Argentína  világgazdasági illeszkedését az elmúlt másfél évszázadban, a lemaradás okai közé kell sorolnunk a liberális és protekcionista fejlesztési stratégiák túlhajtását, valamint az angolszász és mediterrán, demokratikus és tekintélyuralmi-diktatórikus kormányzási módszerek szerencsétlen keveredését, ami megbízhatatlan gazdasági-politikai intézményekhez és heves társadalmi konfliktusokhoz vezetett. A fő vétkes azonban az 1976–1983 közötti katonai diktatúra, amely politikai okból népirtást vitt véghez, irgalmatlan neoliberalizmusával tönkretette a nemzeti ipart, visszafordította Argentínát a primer exporton nyugvó modellhez, és nyomasztó adósságterhet hagyott hátra.*

 

 

English summary
On the Argentine Gap
Synopsis: 

 

The article offers a survey of Argentina’s approach to the international economy over the past 150 years. Reasons it suggests for the enduring gap, particularly visible from the middle of the 20th century onwards, include: overkill in the application of both liberal and protectionist development strategies and an ill-fated mixture of Anglo-Saxon and Mediterranean, democratic and authoritarian-dictatorial rules of government, which led to unreliable economic and political institutions and violent social conflicts. However, the author sees the military regime of 1976–1983 as the main culprit. That regime perpetrated politically motivated genocide, crippled national industry with harsh neo-liberalism, and drove Argentina’s economy back to the primary-exports model  (despite growing agricultural protectionism in Europe and a US market that was never really open to Argentine exporters), leaving a devastating foreign debt in its wake.